Ébredés

Élt egyszer egy fiatal szerzetes, aki híres tudós akart lenni, de nem akaródzott komolyan tanulnia. "Holnaptól nekiülök" - fogadkozott nap mint nap, de mindig akadt jobb dolga: pihengetett, kirándulgatott, a barátaival trécselt. A Lótusz Szútrából megtanult néhány rövid részt, de semmi több. Pedig tényleg mindig tervezte, hogy komolyan nekilát. Gyakran járt a főváros melletti Hórinji-templomba, és ott Kokúzó boddhiszatthoz imádkozott, hogy híres tudós legyen.
Egyszer ima után hazafelé tartva ráesteledett. Némi szakénak is szerepe lehetett a
dologban, mert a szerzetes hamarosan azt konstatálta, hogy fogalma sincs, merre jár. Hosszas bolyongás után rátalált a város menti fenyéres egy díszes, kínai stílusú rezidenciára. Vendégül látták és szállást adtak neki, és a szolgáktól azt is megtudta, hogy egy özvegy, fiatal úrnőé az udvarház.

A szerzetes éjszaka a szálláshelye felé igyekezve észrevette, hogy az úrnő lakrészének a falán van egy rés. Odament és bekukucskált. Odabent egy húsz év körüli nő feküdt és olvasott. Arannyal szegélyezett, gyönyörű, mélyvörös kimonót viselt, hosszú fekete haja aláomlott a földig. A szerzetest úgy elöntötte a vágyakozás, hogy legszívesebben ott helyben kilépett volna az egyházból. Hogyan képzelhette, hogy lehet szerelem nélkül élni? De nem merte megzavarni a fiatalasszonyt, úgyhogy remegve visszahúzódott saját lakrészébe.
Sehogy sem jött a szemére álom, s végül nem bírt magával. Mikor az egész háznép nyugovóra tért, visszaosont az úrnő szobájához, csendben belépett hozzá, és odahúzódott mellé. A nő felébredt és szigorúan kérdőre vonta, kicsoda és miért tesz ilyen őrültséget. A szerzetes töredelmesen megvallotta, honnan érkezett és hogyan került ide. Annyira szelíd és odaadó volt, hogy az úrhölgy nem ripakodott rá, hanem azt felelte neki:
- A férjem tavaly tavasszal halt meg, azóta kerülöm a férfiakat. De te tetszel nekem, és nem feltétlenül utasítanálak el. Ha esetleg eljárnál hozzám, a szolgák azt hihetnék, együtt imádkozunk. De egy magamfajta úrinő nem állhat össze akárkivel, csak rangos emberrel. Te nagy tudós vagy?

- Hát - hebegett a szerzetes. - A Lótusz Szútrát valamennyire ismerem...
- Tudod fejből?
- Még nem teljesen...
- Akkor tanuld meg,  és utána gyere vissza. Ha elénekled, mindenki látja majd, hogy komoly ember vagy. Utána együtt lehetünk.
A szerzetes  másnap hazaiszkolt és őrült sebességgel tanulni kezdte a Lótusz Szútrát. Három hét alatt bevágta mind a huszonnyolc fejezetet. Utána nyargalt vissza a nemes hölyghöz. Elszavalta a háznép előtt a szútrát, majd éjszaka belopózott a hálószobába.
- Helyes, hogy megtanultad a Lótusz Szútrát - mondta az úrnő.
- Most már nem mondhatom, hogy méltatlan lennél hozzám. De úgy érzem, többre vagy képes. Ha valóban szeretsz, menj vissza a szerzetesrendhez, és tanulj három évig, amíg a Buddha szavának mestere leszel. Utána valóban előkelő szeretők leszünk.

A szerzetes úgy érezte, a nő a szívébe lát, és mélységesen meghatódott. Elköszönt és lelkesen visszament tanulni: éjt nappallá téve bújta a könyveket három éven át, miközben egy szobalányon keresztül titokban tartotta a kapcsolatot az úrnővel. A három év leteltével ellátogatott az udvarházba, ahol az úrnő újra elmondatta vele a Lótusz Szútrát, majd sorban elkezdte kikérdezni a Buddha legnehezebb mondásairól. A szerzetes mindenre megfelelt tanulmányai alapján, és ha az úrnő egy-egy ponton sarokba szorította, rögtönzött valami frappáns értelmezést, vagy elővett egy magvas mondást a régiektől. A nemes hölgy végül megelégedetten dőlt hátra.

- Hogyan tudtál ennyi mindent megtanulni pár év alatt? - álmélkodott. - A legkiválóbb tudósok egyike vagy!
A szerzetes is elámult, hogy társa ilyen jól ismeri a szent tanításokat. Örvendezve elbeszélgettek, aztán éjjel a nő végre odaengedte a szerzetest magam mellé az ágyba. Egymás kezét fogva feküdtek, majd a szerzetes álomba szenderült, mert nagyon kifárasztotta az aznapi gyalogút.
Mikor felébredt, a füves pusztában feküdt, egyedül. Se háznak, se udvartartásnak, se úrnőnek nem látszott nyoma. Kora tavasz volt, karma volt a hajnalnak, és a szerzetes reszketett.

Nagy-nehezen elbotorkált a Hórinji-templomig, ahol első útja a szentélybe vezetett. Leborult és Kokúzó boddhiszattva segítségét kérte. Ismét álomba merült, és megjelent előtte egy tiszteletet parancsoló alak: maga Kokúzó.
- Én kápráztattalak el az illúzióval, mert azt kérted, hogy híres tudós legyél - mondta a jelenés. - Először nem tudtam, hogyan tegyek eleget kérésednek, de láttam, hogy magad is megveted szeleburdi életmódodat, és az igaz tudásra vágysz. Ezért ihlettelek nő képében arra, hogy komolyan vedd magad. Most szaladj, és tanulj tovább - rengeteg feladat vár rád!
Amit Kokúzó eltervez, elvégeztetik.

Ősi legedna alapján

A Holdistennő és a vadász Valamikor régen, egy leáldozott kor emlékében élt egy vadász. Ez a vadász különösen kedvelete a ritka madarakat, s főleg effélékre vadászott. Zsákmányai között már voltak fürjek, pintyek, fácánok, pávák, paradicsommadarak,és minden egyéb furcsaság. Egyik nap kiment a közeli erdőbe vadászni, hátha elejt egy újabb ritka példányt. Felszerelte magát elég mérgezett nyíllal, de a biztonság kedvéért oldalára kötötte a kardját is. Besétált a vadon sűrűjébe, de miközben baktatott előre, valami ezüstös csillogásra lett figyelmes egy fa ágán. A férfi közelebbről is megnézte a ragyogást, de mikor meglátta, mit fénylik ezüstszínben, nem akart hinni a szemének.

Egy csodaszép rigó ült fent a fán, de a tollai mintha színezüstből lettek volna, csőre aranyszínben pompázott, szemei pedig mintha egy-egy obszidián-szem lett volna. Káprázatos látvány volt, a vadász még sohasem látott ehhez fogható szépséget. Elhatározta; meglövi mérgezett nyilaival, s hazaviszi, hogy vendégei megcsodálhassák a páratlan szépségű állatot. Fegyverét célra tartotta, de mire kifújhatta volna a nyilat, a madár felröppent a magasba és tovaszállt. A vadász nem hagyta ezt annyiban, követte az ezüstrigót. Lihegve rohant utána, de már nem látta seholsem. Kis idő múlv észrevette, hogy egy tóhoz érkezett. A tó közepén egyetlenegy kis szigetecske árválkodott, s a kis földrész szélén egy leány mosta a haját. A vadászt már nem érdekelte az ezüstmadár, inkább a lányt akarta meglesni közelebbről.

Óvatosan átúszott a tavon, de amikor lába a szigetet érte, az ott ülő lány észrevette, s ijedten patant fel ültéből. Menekülni próbált volna, de mindenütt víz vette körül. -Kérlek, ne ijedj meg tőlem!-kérlelte a vadász-Csupán egy ezüstszínű rigót üldöztem, de ahogy téged megláttalak, éreztem, hogy téged meg kell ismerjelek! A lány háttal állt a vadásznak, mikor ezeket a szavakat kimondta. Ahogy a férfi efejezte a mondatait, a leány megfordult, s a vadász arcára a meglepettséggel vegyes csodálat ült ki. A leány szakasztott úgy nézett ki, mint a madár, akit eddig keresett. Derékig érő, hosszú ezüstös-fekete haja volt, s fehér köntös takargatta porcelánszín testét. Szemei akár az obszidián-szemek, ajka pedig aranyszínűen csillogott. A vadásznak még a szája is tátva maradt. Nem tudott megszólalni, annyira lenyűgözte a tünemény szépsége, és annyira meglepődött, hogy az általa keresett madár most itt áll előtte egy gyönyörű lány képében, hogy egy szót sem tudott kinyögni.

-Én a Holdistennő vagyok. Engem üldöztél tisztásokon s erdőn keresztül, mivel ezüst rigó képében járhatok csak az emberek között. S mikor már azt hittem, elvesztetted a nyomomat, iderepültem erre a kis szigetre, hogy megmossam a hajamat a hajsza porától. De rámtaláltál, s mostmár tudod a titkomat.
-Drága istennőm!-hebegett a vadász-Kérlek meséld el nekem, ki is vagy te! Mond el, ki ez a csoda, ki elrabolta szívemet?

-Én az Éjszaka leánya vagyok, hajam minden egyes szála a Hold derengő sugara, fekete szemem maga az égbolt, s arany-ajkammal csillagokat csókolok az égre. Teljes hatalmú istennő vagyok, s ivel leleplezted titkomat, teljesítem egy kívánságodat!
-Drága istennőm, nem kérek tőled egyebet, csak azt, hogy szeress engem, ahogy én téged, s jöjj hozzám feleségül!-kérlelte a nőt a vadász.
-Vigyázz, mit kívánsz, vadász! Ha anyám megtudja, hogy szabadságomat s szívemet elraboltad, mindkettőnket megbüntet. Téged merészségedért, engem óvatlanságomért megátkozna.
-Hát ha íly nagy árat fizetnénk ezért a házasságért, akkor inkább nem kívánok semmit. De annyit mondj meg nekem, istennőm! Szeretsz-e engem?
-Szeretlek téged, vadász. Madár képében el akartál rabolni, s emberi alakomban sikerült is ellopnod a szívemet. Tiéd vagyok az idők végezetéig!
A vadász teljesen el volt ragadtatva a leány látványától. Megbabonázva hajolt z istennő ajkai felé, hogy megcsókolhassa az aranyszínű csodákat, de mikor végre elcsattanhatott volna az első csók, egy hatalmas villám rázta meg az eget. A felhőkből özönvíz-szerű eső zúdult alá, s a sötét égbolton két hatalmas, kobaltkék szempár jelent meg. Az istennő rémülten karolta át a vadászt,tudta, anyja, az Éjszaka eljött értük.
-Lányom, Holdistennő! Te felfedted magad egy halandó ember előtt, s szíved neki ajándékoztad! A bűnöd egyszerűen megbocsáthatatlan!
-Anyám, kérlek ne bánts minket! Szeretjük egymást!

-Az érzelmeitek nem érdekelnek!-mennydörögte az Éjszaka-Halljátok hát szavamat, megátkozlak titeket! Tőled, leányom, elveszem emberi és állati alakodat, s ezentúl örökké az égen fogsz ragyogni a Hold képében! Téged pedig, vadász, cseresznyefává változtatlak, s az idők végéig ezen a szigeten kell élned!
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a szerelmesek közé becsapott egy villám, s szétválasztotta őket. A lány Holdként repült föl az égre, s a férfi egy szempillantás alatt fává lett. Ekkor született meg az első cseresznyefa a világon, s azóta világít a Hold fent az égen. A holdistennő és a vadász szerelmét ma is jelzi, hogy a cseresznyefák éjszaka, a telihold édes fényénél virágzanak. A szigeten álló fa pedig göcsörtös ágaival a Hold felé nyúl még ma is, hogy elérhesse hőn áhított kedvesét, s végre elcsattanhasson közöttük az elő csók.

(C)Japanese-world